Csend van, hallgatag, csak az ősz kopogtat

Nehezen, elnyújtva pirkad. Nem akaródzik felkelnie az ásítozó, sokáig nyújtózkodó napnak. Ólomszürke súlyos ruháját rendszerint itt hagyja az éjjel, s fázósan takarózik ajándék ködpaplanjába a túlpart. Nehéz cseppek görbítik föld felé a pókháló szálait, s fura csend ücsörög egy ideje a tájon. A pók elgémberedett tagokkal sajnálkozik. Lassan, nagyon lassan szárítja fel a nap sugara az itt felejtett harmatot. Megritkultak a madárrajok is. Eltűntek rég a fecskék, küszvágó csér sem köröz már a víz felett. A kórus, amelyet a nyár karmestere vezényelt az erdőkön mezőkön, úgy tűnik jó ideje szétszéledt. A zenekar is összepakolt. A nótázó madarak nyári éneke emlékké foszlott rég, a dalok csodás dallamait hamarost varjak éktelen károgása váltja fel. Komor hangjegyeik fekete szárnyakon szállnak majd az ég felé.

0 hozzászólás

Hozzászólások